Valószínű a bichon család tagja vagyok, de ebben nem vagyok biztos. Amikor megszülettem, még nem tudtam, mi lesz a sorsom. Nyolc hetesen egy családhoz kerültem, ahol jó volt, mert becézgetek, simogattak, játszottak velem. Amikor felnőttem, egyre kevesebbet törődtek velem, mindenki ideges volt körülöttem, és bizony volt olyan, hogy lábbal változtatták meg a tartózkodási helyem. Aztán kizártak a házból, a terasz lépcső alatt húztam meg magam. Akkor már nem is nagyon beszéltek hozzám.

Egy nap a Gazda odahívott magához, én nagy farkcsóválással odamentem, mérhetetlenül örültem, hogy végre megint beszélget velem. De csak valami kemény, hosszú dolgot tett a nyakamra, és beültetett a kocsiba. Nem értettem, mi történik velem, és nagyon bántotta a nyakamat az a valami, ami rajta volt. Egy órás autóút után kivettek a kocsiból, körülnéztem, egy erdőben voltunk. A Gazda annak a valaminek a végét, ami a nyakamban volt, egy fa törzsére tekerte. Ezután a Gazda elment, anélkül, hogy szólt volna hozzám, vagy visszanézett volna rám.

Kezdetben nyugodtan ültem, gondoltam mindjárt visszajön értem. De lassan besötétedett, és Ő nem jött. Aztán újra világos lett, és újra sötét. Azután már nem is számoltam, hogy hányszor lett világos, és hányszor sötét. Én megpróbáltam elszabadulni, de az a valami a nyakamon erős volt, és éles, nem tudtam sem elszakítani, sem elrágni. Sőt, ha megmozdultam, csak jobban szorult a nyakamon. Éhes is voltam, de főleg szomjas. Mindenféle bogár mászott rám, csíptek is, a végén már iszonyatosan fájt. Lassan elgyengültem, már nem álltam fel, később már nem is nagyon pislogtam. Számot vetettem magammal, és vártam, hogy vége legyen az egésznek... 

És egyszercsak elsötétedett a világ.

De mi ez? - riadtam fel. Valami nyálas szuszogott a nyakamba. Egy hatalmas kutya szagolgatott. Hamarosan odaért a gazdája is. Mint kiderült futottak az erdőben, és a kutya észrevette, hogy ottvagyok. A férfi leoldott a dróthurokról, ölbevett és a karjában hazavitt. Pontosabban az édesanyja házába vitt. A néni megnézte egyben vagyok-e. Negyvenkilenc kullancsot számolt meg, annyi volt bennem. Mindegyiket egyenként kivette, a sebeimet kezelte, megetetett, megitatott, óvatosan, nehogy hirtelen egyek sokat. Aztán kijött a dokibácsi és megvizsgált. Azt mondta, egészséges vagyok. Úgy gondolta, hogy négy-öt napja lehettem az erdőben.

Hamarosan megerősödtem. Egy percre sem maradtam el a néni sarkából, és ügyeltem arra, hogy ne kerüljek a kerítésen kívülre. Már volt két kutya a háznál, de szerencsére barátságosan fogadtak. Két kislány is él velünk, ők Mázlinak neveztek el. Mert hogy olyan mázlista vagyok. Tényleg az vagyok: életben maradtam és szerető családba kerültem. De  néha még mindig azt álmodom, hogy kint vagyok az erdőben, dróthurokkal a nyakamon, negyvenkilenc kullanccsal a testemben...   

Mázli