Új bejegyzés Frissítés

2008.01.07. 20:15

Persephone elment... Állatmentő vagyok. Edzett acélból vagyok. Megállok az út szélén egy sérült állatnál, csupasz kezem a tátongó sebbe nyomom, hogy elállítsam a zubogó vért. Állatmentő vagyok. Edzett acélból vagyok. Fegyver torkolata előtt állok és egy megláncolt kutya életéért könyörgök; egy kutyáért, akiről a "gazdája" azt hiszi, az ő tulajdona és úgy használhatja ki, ahogy neki tetszik. Állatmentő vagyok. Edzett acélból vagyok. A szívem kemény és nem tud megbocsájtani ezeknek a kétlábú, emberi álarcot viselő szörnyetegeknek, akik szenvedést okoznak a Föld ártatlanjainak - legyenek azok gyermekek vagy állatok. Összetört és meggyötört állatot tartok karjaimban és azt kívánom: jusson ugyanez a sors ezeknek a szörnyetegeknek, járják meg a poklot, leláncolva víz és élelem nélkül, kegyelem nélkül. Állatmentő vagyok. Törékeny porcelánból vagyok. Szívem ezer apró szilánkra törik, ahogy ezt a gyenge kis teremtményt tartom, miközben ő zihálva egy utolsót sóhajt. Könnyeim bársonyos pofácskájára hullanak, ahogy búcsúcsókot lehelek rá. Persephone elment... Persephone csak egy kiskutya volt. Élete túl rövid, szenvedése túl hosszú volt. Ő, és két másik, vele együtt megmentett kutya, Donnan és Courage majdnem az összes szőrét elvesztette. Bőrüket feketére perzselték a vegyszerek, a rüh és a perzselő arkansasi, nyári nap. Éheztek. Végtagjaikat megaszalta és elgyengítette az alultápláltság, ízületeik fájdalmasan feldagadtak. Szemük bedagadt és váladékozott, mert gyomirtót fújtak bele. A Pokolból kimenekítve ők hárman több, mint 1000 mérföldet utaztak hogy biztonságot és szeretet leljenek. Egy hónap. Ennyi jutott Persephonénak. Egy hónap, hogy megtanulja, a kéz nem mindig üt, a tálka azért van, hogy élelemmel töltsék meg, és a tiszta víz soha el nem apad. Egy hónap, hogy megtanuljon játszani, bízni, szeretetet adni és kapni. Egy hónap, hogy begyógyuljanak a sebek, a bőrhegek és a fertőzések. Egy hónap, hogy megízlelje a különleges ételeket, hogy kigömbölyödjön, hogy szőrt növesszen - hogy gyönyörű és bizakodó legyen. Egy hónap nem fordíthatta vissza mindazt a kárt, amit korábbi élete okozott. Egy hónap nagyon rövid idő... Ennyink volt csupán, egy hónap. Persephone olyan jól volt, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ez nem tart örökké. Kigömbölyödött, bundája meglágyult, selymes szőre elfedte összeégett bőrét. A három kis arizónai Megmentett körül Persephone tűnt a legerősebbnek... Szerda este, bár nem ette meg az egész vacsorát, ugrándozott és boldog volt. Amikor csütörtökön felébredtem, levertnek találtam. Nem evett, nem akart kimenni és úgy viselkedett, mint akinek nehezése esik mozgatni a hátsó lábait. Felhívtam a rendelőt; odamentünk, még mielőtt megérkeztek az orvosok. Az első befutó orvos, Dr. Langbourne vizsgálta meg Persephonét. Mindent megkérdeztem a doktortól; aggódtam, hogy hátha bélelzáródása, valami kullancstól elkapott betegsége (mindhármukat kullancsok borították, amikor rájuk bukkantunk), gombamérgezése (bár minden reggel lelkiismeretesen végigvizsgáltam a kertet) vagy vegyszermérgezése van a gyomirtótól, amivel befújták őket. A csütörtöki vizit vizsgálatokból és röntgenből állt. A röntgen a bélszakasz mindkét végén gázokat mutatott, de elzáródást nem. Antibiotikumot kapott, vért vettek és hazaküldtek, hogy másnap reggel menjünk vissza. Pénteken a felvételek nem mutattak elzáródást. A máj- és vesefunkciók a normális értékeket mutatták. A fehérvérsejt-száma enyhén emelkedett, de ez még a bőrfertőzéstől is lehetett. A gyomorgyógyszerek mellett doxicyclint is adni kezdtünk, hátha kullancs-betegségről van szó és vártuk a további teszteredményeket. 500 dollár két nap alatt és ez az összeg csak emelkedik, mégsem tudjuk, mitől van rosszul. Amikor pénteken felvettem, Courage velem jött. Az orvostól hazafelé Courage fejét és egyik mancsát Persephonén nyugtatta, aggodalmasan és hallgatagon, miközben ő olyan nagyon, nagyon csendes volt. Persephone nem evett, alig ivott és vasárnap elkeztük az infúziót. Semmi változás; olyan nyugodtan feküdt, mint aki már nem él. Fel tudta emelni a fejét, hogy igyon egy kicsit, de nem evett. Üldögéltem vele, egy kis húslevest próbáltam belediktálni és tartottam a fejét. Karjaimban feküdt és én elmondtam neki, hogy szeretem. Féltem elaludni, féltem, hogy elvesztem őt. Courage-al szorosan mellette feküdtünk a takaróján; ő egyik mancsával ölelte át, én a fejét ringattam és puha, dús új bundáját simogattam. Hétfő reggel mentünk vissza az orvoshoz. A vérvizsgálat eredménye szörnyű volt; máj és veseelégtelenséget mutatott. És a röntgen... A tüdejét a folyadék, vagy a tüdőgyulladás hatalmas, homályos fehér foltja fedte. Erőlködve vette a levegőt; mája és lépe megnagyobbodott. Megállt a szívem, ahogy a röntgenjére néztem. Romba dőltek a remények és könnyek peregtek a szememből, amikor Dr. Paulával úgy döntöttünk: nem hagyjuk tovább szenvedni. Megcsókoltam az orrát, a pofiját és selymes füleit. Elmondtam neki, mennyire szeretjük és hányan kérték az angyalokat, hogy vezessék és óvják meg őt. Meséltem neki az én Magnusomról, aki a Hídnál vár majd rá. Könnyeim puha bundájára hulltak, egyet sóhajtott és elment. Állatmentő vagyok. Törékeny porcelánból vagyok. Szívem darabokra tört. Elment az én kis Angyalkám. Nincs örök családja, nincs otthona többé. Persephone elment... Hazamegyek és megpróbálom elmagyarázni Donnannek és Courage-nek - a Pokol két túlélőjének, - hogy Persephone elment a Hídhoz. Hogy biztonságban van és boldog. Kimerülten tapogatózom az ágyam felé, hogy végre megpihenjek az elmúlt néhány nap után, amikor hirtelen szomorú gyászdal üti meg a fülemet. Mind a 9 Megmentett lakónk hátravetett fejjel, hátborzongatóan csengő hangon panaszos gyászdalt zeng a mennyeknek. Percekig szólt fájdalmas énekük, míg nekem a könnyeim potyogtak. Persephone elment... Azt kértem, hogy hamvasszák el és porait adják vissza nekem. Nem bántam meg az elmúlt napok kiadásait. Remélem, hogy lesz, aki segít kifizetni a számlát, de ha nem... hát majd megoldom. Majd kérek kölcsön, koldulok, vagy valami... Állatmentő vagyok. Kemény fából faragtak. A szívem minden megmentett állattal egy kicsit begyógyul; minden fénykép az új gazdáktól, minden történet és befogadott Megmentettjeink iránt érzett szeretetük egy-egy tapasz, mely összeforrasztja a darabkákat. Persephone elment, de megtanulta, mi a szeretet. Kíváncsi vagyok, hogy amikor eljön majd az idő, felismerem-e őt a Hídnál. Neki addigra már gyönyörű hosszú, fehér bundája lesz. Nem lesz szőrtelen, ugye nem? Ezt a történetet nem én írtam, hanem a zoldmagazin.hu-ról hoztam el! Nekem az összes közül ez tetszik a legjobban.. Lonci (www.bully.try.hu)

2007.11.02. 17:03

Tücsök amolyan szokványos korcs kutya volt, csupán egy elhagyott, kiközösített, elfeledett kóborkutya. Az utcákon, ha elsétált, alig volt valaki, aki egyáltalán rátekintett. Csapzott bundája alatt bőre szinte rászáradt a vékonyka, törékeny csontjaira. Vézna testét erőtlenül tartotta a négy apró lábacskája, igaz, annyira legyengült már a szervezete, hogy néhány lépésnél többet alig tudott megtenni. A farkát azonban még mindig hevesen csóválta, ha valaki rámosolyodott, vagy netán még meg is simogatta a kócos bundáját. Ha pedig még adott is neki egy falat ételt! Tücsöknek egykoron még volt gazdája, ám mikor elköltözött egy szűk kis lakásba a kutyáját egyszerűen kitette az utcára, gondolva, hogy valaki talán majd befogadja. Ennek már vagy másfél éve, de még mindig senkinek nem kellett a csúf kiskutya. Sokan egyszerűen csak nómkutya néven emlegették, apró termete és nem éppen szép fejecskéje miatt. Tücsök egyébként még mindig bízott az emberekben, ami â013 valljuk be â013 elég nagy dolog. Hiszen senki sem szerette, és sokszor, igen, viszonylag sokszor zavarták maguktól távol a kis szerelemkutyát, olyan messzire, amennyire csak tudták. És elég gyakran rúgták oldalba, vagy legalábbis ordítottak rá, hogy takarodjon el. Egyik nap, amikor a Gnómkutya éppen nagy büszkén falta be az egyik kukában talált kenyérdarabot, furcsa szagra lett figyelmes. Füstszag volt, de most erősebben lehetett érezni, mint bármikor máskor. Feltűnően fojtogató szaga volt a füstnek. Az égen fekete felhő jelent meg, s kavargott kissé távolabb egy ház fölött. Tűz volt. Tücsök minden maradék erejét összeszedve rohant az égő ház elé. A ház körül emberek álltak tanácstalanul. Arról beszéltek, hogy egy kisgyerek bezárta magát a házba valahogyan, és most nem tud kijönni. De ők sem tudtak, s nem is mertek bemenni az égő házba. Életveszélyes volt. A tűzoltók pedig még nem érkeztek meg, s félő volt, hogy mire megjönnek, a kislányon már nem lehet segíteni. Tücsök nem hallotta a sopánkodó embereket, de tudta, hogy van valaki a házban. Hihetetlen gyorsasággal szlalomozott végig az ember-tömegen, s az égő ház felé vette az irányt. Nem gondolkozott sokat, hiszen tudta, az ajtót nem tudja kinyitni a maga pöttöm termetével, így nyilvánvaló volt, hogy mit fog tenni. Mivel az ablak elég alacsonyan volt, úgy döntött, beugrik rajta. Nekifutott, és minden nyamvadt, elgyengült kis izmát megfeszítette. Az ablak üvege darabokra tört, s a kis kutyus néhány szilánkkal a testében indult el arra, amerre ösztönei, vagy talán szaglása vezérelte. Meg is érkezett. Apró teste remegett, jobb lábát pedig szinte teljesen átszúrta egy üvegszilánk. Tüdeje megtelt füsttel, s már majdnem összeesett, ám mikor meglátta a bajbajutott kislányt, összeszedte minden erejét s bátorságát, és vonszolni kezdte az ájult testet. Nehéz feladat volt ez számára, mivel még az az apró erő is szinte teljesen elszállt testéből, ami eddig volt benne. És ami még nehezebbé tette a feladatot, hogy a levegő egyre forróbb lett, s a füst is egyre sűrűbben gomolygott. Az üvegszilánkok szinte elviselhetetlenek voltak, s vére sebesen patakzott a földre. Az ablakon lehetetlennek tűnt kijutniuk, mert nem tudta rajta kicipelni a kislányt. Mindazonáltal megpróbálkozott a lehetetlennel. Az ablak alatt megállt. Felugrott a párkányra, és ugatni kezdett. Halk vakkantásait meghallotta valaki a tömegből. Az ablakhoz rohant, és ki akarta hozni a kutyát. Az állat azonban leugrott az ablakpárkányról, s újból vakkantott egyet. A férfi ekkor pillantotta meg a kislányt. Benyúlt érte, és kiemelte. A kutya is kiugrott, s lassan, tántorogva közeledett a tömeg felé. Mindenki ujjongva fogadta a kis Gnómkutyát. Ő szelíden nézett rájuk hatalmas, fekete szemeivel, és olyan hevesen csóválta farkát, mint még soha. Az emberek mind meg szerették volna simogatni őt. Az apró, vérző, legyengült testet. Azt a kutyát, aki még sosem volt olyan boldog, mint most. De nem sokáig élvezte az emberek kedvességét. Elügetett, messze, a lemenő Nap felé. Útja egy erdő mélyén ért véget. Itt a piciny állat lábai megremegtek, s a pöttöm test halkan puffant a hideg, nedves földön. Még utoljára felnézett az ezer színben pompázó falevelekre. Éppen úgy távozott el, mint azok. Olyan halkan, és olyan észrevétlenül. S halála előtt éppannyi boldogságot is okozott az embereknek. Tücsök élettelen testére egy tűzvörös levél hullott. Lágyan, némán. De Tücsök erről már nem tudott. Az emberek, akik Tücsköt ismerték, mind hősként tisztelték az apró, csúf kutyát, aki megmentett egy életet. Sokáig reménykedtek, hogy még él a kis korcs, de legbelül mindannyian tudták, hogy ez nem így van. A közért előtti kis kuckójában már soha nem fogják látni a vacogó, éhező kutyácskát. Mert elügetett, messze, a Naplementébe, oda, ahol senki sem látja már. Diós Anita

2007.11.01. 20:03

Ide várjuk azokat az igaz történeteket, amiket Ti tudtok nekünk elmesélni.

[3-1]